Amikor Franciaország kedvence megérkezik a nyüzsgő párizsi metró kijáratában lévő kávézóba, senki még csak fel sem kapja a fejét. Mona Lisa mosolya után az egyik legnagyobb talány, vajon hogyan hódította meg ez a félénk, mesebeli ártatlanság a kőkemény filmipart? Kiugrottunk Párizsba Audrey-hoz, hogy csábításról, álmokról és a titkairól beszélgessünk vele.

Jó lenne úgy kezdeni ezt a cikket, hogy Audrey Tautou pont olyan, amilyennek vártam és mégis teljesen más, ha nem tudnám, hogy ez ordító ellentmondás, ami a mi szakmánkban kerülendő. Mégis ez a helyzet. Ahogy a zsúfoltnak csöppet sem mondható párizsi kávéház kopott színkavalkádjában hátradől az elszigetelt kis boxban, nem emlékeztet sem egy koboldra – ahogy tréfásan emlegetik, sem egy angyalra. Inkább hasonlít egy csintalan gyerekre, aki bármelyik percben hajlandó valami meglepőt elkövetni. Az persze biztos, hogy van valami nem evilági a lényében. A teste is éteri, mintha csak lebegne: talán még vasággyal is alig negyven kiló. Az arca viszont nagyon is eleven, egy kisgyerek kíváncsiságával csodálkozik a világra. Állítólag az Amélie csodálatos életében különböző trükkökkel még nagyobbra varázsolták a szemét. Fölösleges pénzkidobás volt szerintem, hiszen azok a szemek ezen az esős hétfő délelőttön, minden agyafúrt megvilágítás nélkül is óriásiak. Két izzó széntömb, ami már-már zavarba ejtően kutatja a külvilágot. Mindent be akar szippantani. Lehetne akár francia diáklány, török takarítónő vagy csábító díva – már ha a divatosnak semmiképp nem nevezhető vászonnadrágjától eltekintünk. Kortalan, univerzális arcát az Isten is színjátszásra teremtette. Persze Audrey előbb tett egy kis kitérőt. Gyerekként főemlőskutató szeretett volna lenni, később az irodalmat választotta. A realitáshoz és az elvontabbhoz való vonzódása mondhatni örökség, édesanyja tanár, édesapja fogorvos-sebész.
– A szüleim keményen dolgoztak, munkásemberek voltak. Olyan értékek szerint neveltek, amelyek a mai napig nagyon fontosak számomra. A tisztelet, a nagyvonalúság, a bátorság és erő, a kemény munka és az udvariasság az egész eddigi életemet meghatározta. Nagyon sokat köszönhetek annak, hogy a családom megkövetelte, betartsam a szabályokat, és közben szerető környezetet teremtettek. A gyerekkorom a mai napig stabil alap, amihez mindig visszanyúlhatok, ha úgy érzem, valami veszélyezteti a belső tisztaságomat.
Márpedig a filmvilág nem épp a tisztaságról és a nagyvonalúságáról híres. Mademoiselle Tautou azonban mégis hamar névrokona, bizonyos Hepburn nyomdokaiba lépett. Szülei engedélyével kezdett színiórákat venni a híres Cours Florent iskolában. Először kisebb tévészerepeket vállalt, majd a Vénusz Szépségszalonnal berobbant a francia filmes köztudatba. Jean-Pierre Jeunet rendező egy hirdetőoszlopon látta meg az arcát, és tudta, csakis ő lehet Amélie. Azóta a beaumont-i reménység ünnepelt filmcsillag. Legalábbis a vörös szőnyegen. Audrey számára ugyanis a dívaság is csak egy szerep a sok közül: ha kell, magára ölti, az „előadás” végén pedig visszatér saját életébe.
– Amikor sikert sikerre halmozol, nagyon nehéz két lábbal a földön maradni. Ilyenkor mindig emlékeztetem magam arra, hogy csak a munkámat szabad komolyan vennem, magamat sosem. Néha annyira távol tartom magamtól az egész felhajtást, hogy nem is tudom élvezni, ami velem történik. Mintha csak külső szemlélője lennék a saját sikereimnek. De ez hihetetlen erőt ad nekem, segít, hogy ne felejtsem el, a világ nem csak rólam szól. Kiváltságos életet élek, de mindig ott van bennem a tudat, hogy másnak nem adatnak meg ilyen lehetőségek. Nem szabad elfelejtenem, hogy az élet a munkáról szól. Csak akkor lehetsz boldog, ha keményen dolgozol.
Audrey pedig keményen dolgozik: 29 évesen több tucat film van a háta mögött. Azt mondja, minden egyes szerepben újabb és újabb oldalát ismeri meg önmagának.
– Amikor forgatok, szinte lehetetlen megkülönböztetni a saját életemet a karakteremétől. Az alakított szerep a részemmé válik. Ilyenkor nem csak Audrey Tautou vagyok, hanem belém költözik, pontosabban színre lép bennem valaki más. Na persze nem válok skizofrénné, de a szerepek kinyitnak bizonyos csatornákat önmagamon belül, amelyekről talán sosem tudtam, hogy léteznek. Azt nem látom pontosan, hogy egy szerep hosszútávon milyen hatással lesz a személyiségemre, de ha vége a forgatásnak, újra meg kell találnom a kapcsolatot önmagammal, újra fel kell tennem a kérdést, hogy ki is vagyok én valójában.
Mindezek alapján persze nem csoda, ha Audrey már-már csodálattal beszél legújabb szerepéről. A világszerte nagy sikert aratott Anna Gavalda-regény, az Együtt lehetnénk Camille-ja anorexiás festőnő, aki esténként takarítónőként dolgozik és mindennél jobban fél az intimitástól. (A filmet Magyarországon először az április 15-27. között megrendezésre kerülő 12. Francia filmnapokon vetítik, a szerk.) Amikor Audrey Camille-ról beszél, mintha csak saját magát jellemezné.
Azt hiszem, ez a karakter valóban közel áll a saját személyiségemhez. Már amikor a könyvet olvastam, akkor is nagyon tetszett nekem Camille.

... foly. az ELLE 2008/04. számában